Május 25.
"Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból. Népeket űztél el, ezt meg elültetted. Helyét elegyengetted, gyökeret vert, és ellepte a földet. Árnyéka hegyeket borított be, vesszői vetekednek a hatalmas cédrusokkal... Miért romboltad le kerítéseit, hogy szedhessen róla, aki csak arra jár? Lerágja az erdei vadkan, és lelegeli a mezei vad. Seregek Istene,... gondozd ezt a szőlőt! Oltalmazd, amit jobboddal ültettél...!"
Zsoltárok 80,9-16
Csodálatos vers, igazi költői műalkotás. Gyönyörködhetünk benne. Pedig nem
csupán gyönyörködésre való. Azonnal megérezzük, miért szerették magyar
őseink annyira az Ószövetséget, és benne különösen a Zsoltárokat. Mindig
magunkénak éreztük őket. A mi panaszaink sírtak a szomorú zsoltárokban,
minket vigasztalt Isten biztatása és a rá felelő hívő bizonyságtétel. Ha
gyermekeink, unokáink jövőjére gondolunk, ha szomorúan nézzük, mivé lett
Európa népeinek keresztyénsége, hogyan omlott porrá népünk gazdag
kultúrája, hite, egyháza, mi sem tudunk mást mondani: oltalmazd, Urunk, a
mi szőlőnket, a mi jövendőnket, a mi utódainkat, mert mi is a Te néped
vagyunk!
Imádság
Uram, Istenem, olyan nagy dolog, hogy magunkra ismerhetünk szent Könyved
csodálatos verseiben. Minket is Te ültettél szülőföldünkbe, mi is annyi
bűnt halmoztunk fel ellened és egymás ellen, minket is kitettél minden
vadkan taposásának, mi is hozzád sírunk büntető kezed súlya alatt. Add,
hogy ne csak magunkra, de rád ismerjünk az igében, és bizalommal tudjunk
hozzád kiáltani. Ne tedd olyanná Európa katedrálisait, mint Kis-Ázsia
bibliabeli városainak palotáit, Pál apostol gyülekezeteinek épületeit! Ne
engedd, hogy őseink keze munkája semmivé legyen, s gyermekeink
földönfutóvá. Ne engedd, hogy pogányságra jussanak unokáink, hogy ne
tudjanak benned bízni, tanításodból erőt nyerni, bizalmadban megerősödni!
Nagyon elhagyott Téged a mi népünk, vezess vissza magadhoz! Segíts, hogy
ebben én is vállalni tudjam, ami az én feladatom, s legyen eredménye
imádságomnak és bizonyságtételemnek! Ámen.