Július 9.
"...nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett; akik izraeliták..."
Róma 9,1-5
Megdöbbentő mondat. Pál egész életét, minden munkáját a pogányok
megtérítésére szentelte. Hihetetlen áldozatokat vállalt, életét adta volna
értük. Ezért a zsidók mindenütt üldözték, megölni is többször próbálták.
Mindezt, a halált is örömmel vállalta, mert tudta, hogy Krisztus készen
tartja számára az örök életet. És itt azt látjuk, hogy egyetlen kincsét,
üdvösségét áldozná fel a saját nemzete üdvösségéért. Leveleiben sehol nem
találunk olyan lelkes dicséretet, annyi szépségnek és értéknek a
felsorolását, mint ahogy itt dicséri nemzetét. Így csak az tud beszélni,
aki teljesen egynek tudja magát vele. Mi ennek a magyarázata? Pál
gondolkozásának alapja a predestináció: nem véletlenül vagyok az, ami
vagyok. Isten teremtett azzá, eleve meghatározott céllal és feladattal.
Családomat, egyházamat, nemzetemet Tőle kaptam. Egy vagyok velük. Ha
bűnösök, bűnük engem is sújt. Ha kegyelmet kapnak, az az én örömöm. Én
egyedül is kegyelmet kaphatok, de hogy álljak Isten elé a többiek nélkül?
Ez az igazi nemzetszeretet. Nem emberi találmány, Isten tanít meg rá Pál
megindító példájával.
Imádság
Istenem, szomorúan nézem nemzetem romlását. A külső körülményeket könnyű
lenne helyrehozni, ha népünk hitben, áldozatos szolgálatban egymásért élne
és dolgozna. De nem teszi. Nagyon sok a bűnünk, nagyon távol állunk Tőled,
rendelésedtől. Önzésünkben egymás boldogságát romboljuk, egyéni
megalkuvásunk egész nemzetünk jövőjét veszélyezteti. Csak Te segíthetsz
rajtunk. Keress meg minket egyenként! Ragadj meg igéddel! Tégy a magad
szolgáivá, hogy egymás szolgáivá lehessünk! Tekints elődeink hitére,
szeretetére, hűségére, ígéreted szerint, hogy azt ezeríziglen is számon
tartod. Kegyelmed egyetlen reménységünk, ne hagyd el nemzetünket! Ámen.